A kertünk végében, a kerítés mellett volt egy sor szőlő. Még az előző tulaj ültette, kiöregedett, savanyú borszőlő, valami húsz tő. Tegnap, vasárnap délelőtt nekiálltam kivágni, mert csak a munka van vele. Először a combos akácoszlopok közé feszített régi jó nagyszilárdságú alumíniumhuzalt bontottam el. A darabjait összehajtogattam, lett vagy két kiló. Kivittem szépen a drótkerítés túloldalára, letettem az út mellé a fűbe. Nem sokat hempergett ott a drót.

Tíz perc múlva jön egy cigány férfi a kis bolt felől, kezében nagy reklámszatyor. Lábán kínai edzőcipő, hozzá ugyanonnan való farmer és nagykockás, bélelt favágóing. Frissen borotválva, haja zselézve, ahogy vasárnap illik. Megáll a drótok mellett, nézi. Kiszólok neki. "Elviheti, azért tettem ki." Vasdrót ez nem? - kérdi óvatosan. Bátorítom, nézze csak meg. Megnézi. Szatyrából két vekni kenyeret húz elő - nagy lehet a család - hóna alá csapja, az "alamíniomot" elpakolja. Hangos szóval köszönetet mond, és szaporán indul hazafelé.

Már delet harangoznak.